A tömegeket megmozgató Ultrabalaton versenyt évek óta szervező Maratonman tavaly rendezte meg először a Budakalászról, a Lupa-tó mellől induló futóversenyét. A futóknak a Duna jobb partján elindulva, majd Tahitótfalunál a Szentendrei szigeten átfutva a váci révnél kell átkelni a Duna bal oldalára. Ezután csaknem az országhatárig, Szobig követi az útvonal a folyó vonalát, hogy visszafordulva sorban felfűzze a part menti településeket (Zebegény-Nagymaros-Verőce-Vác-Göd-Dunakeszi). És, hogy látványos legyen az utolsó szakasz is, a Megyeri hídon átfutva érkeznek vissza a futók a Lupa-tóhoz, teljesítve ezzel a 109 km-es távot.
Az egyéni futók tömegrajtja után 16:41-kor indították az első emberünket. Az első szakasz Juditra várt, akinek már rögtön az elején sikerült néhány másik futóval és bringás kisérővel elvéteni az irány, amivel a bosszankodás mellé kilométernyi plusz távot és persze több perc felesleges időt sikerült összeszednünk. Már lebukni készült a horizonton a Nap, amikor a tahitótfalui révhez értünk a kísérőkocsival. A húsz percenként járó kompra várva komoly tömeg gyűlt össze, de természetesen a futók előnyt élveztek, így történt, hogy a sorban várakozó autónk mellett elsuhanó Renáta – miután váltotta őt a következő szakaszt futó Laci – majd’ egy órát várt a váci túlparton. Természetesen a kompozás idejét minden indulónak jóváírták.
A nagymarosi váltópontnál még éppen elcsíptük a naplemente utolsó fényeit, és megcsodáltuk a túlparti látképet uraló hegyet, csúcsán a kivilágított visegrádi fellegvárral. A futók útvonala ugyan nagyrészt a jól követhető kerékpárúton vezetett, de a majdnem felhőtlen égre felkúszó Hold sem volt elég az erdősebb részeken, így az út hátralévő részén a fejlámpák jutottak kiemelt szerephez.
Éjfél környékén már mindenki túl volt legalább egy szakaszán, kipipáltuk a váltópontok és a táv felét. A csapat fáradt volt, de a lelkesedés nem csökkent, annak ellenére sem, hogy a Dunakanyar szépségéből sajnos csak a holdfénnyel kiemelt sziluetteket élvezhettük, amihez a települések között a baglyok és egyéb éjszakai állatok adták a zenei aláfestést. Inspirálóan hatott azokat az ultrafutókat látni, akik a teljes távot egyedül küzdötték le.
Nem mondom, hogy nem voltunk fáradtak, amikor a végén, a jelképes befutókapunál beállunk egy csapatfotóra. De amikor a nyakunkba került a – nagyon szépre sikeredett – befutóérem, mindenki arcán ott volt az a tipikus „ezt is megcsináltam” elégedett mosoly. Nem is volt ennél szebb vasárnap reggeli ragyogás. Talán csak a Lupa-tó vizét cirógató, aranyszínű napfény…
Bukóczki Péter
